Dozmati regösének

A regölés – a legények, fiatal házasemberek karácsony-újévi házaló, termékenységvarázsló, adománykérő szokása – olyan archaikus rítusunk, mely az elmúlt bő száz esztendőben méltán került a magyar nyelv és néprajz számos jelentős kutatójának érdeklődési körébe. A téli napfordulóhoz kötődő, pogány és keresztény elemeket egyaránt magában hordozó rítusének ismertsége és gyakorlata a 19-20. század fordulóján (néprajzi feltérképezésének idején) a Dunántúl nyugati tájait jellemzi – a szigetszerűen fennmaradt erdélyi (udvarhelyszéki) példák mellett. A legszámosabban dokumentált zalai és vasi regösénekek között külön említést érdemel a Dozmaton gyűjtött változat, mely több tipikus műfaji ismertetőjegyet is magán visel, kivételesen teljes szarvasének-szakaszának köszönhetően azonban különös jelentőséggel bír. A dozmati szövegben a regösénekekre általában jellemző prózai beköszönő-engedélykérő formulát az „ékes nagy út” melletti „halastó-állásnál” legelésző csodaszarvas motívuma követi, aki a vadászó Szent István királyt inti óvatosságra: ne ejtse el, hiszen ő az Atyaistentől küldött égi követ. Az égitesteket: Napot, Holdat, csillagokat a testén hordozó dozmati csodaszarvas képe egyedi jelenség a regösénekek között, mely bolgár kolendákkal és székely balladákkal való ősi kapcsolatokra utal. A mitikus állat agancsán meg-meggyulladó és elalvó ezernyi fényforrás (szövétnek, gyertya) jelensége emellett visszatérő motívum a hazai regöshagyományban – csakúgy, mint a dozmati éneket záró „összeregölés”, azaz a legények és leányok szerelemvarázsló párosítása. A rítusének prózai jókívánság-formulával zárul. Az ütempáros szerkezetű, egyszerű dallam visszatérő motívuma a tipikus refrén. A dozmati regösének szövege – az első, (Dr. Sebestyén Gyula: Regös-énekek. Magyar Népköltési Gyűjtemény IV.: 42-48., 346-347. Athenaeum, Budapest, 1902.) 1902-es közlés szerint, a weboldalon elérhető el.